Odaúton a kocsiban a költözőmadarak vándorlásáról, és a teknősökről beszélgettünk. Arról, hogy hogyan képesek pl. a gólyák több ezer kilométert repülni, pontosan tájékozódni, és minden évben visszatalálni, akár ugyan arra a fészekre.
Na meg arról, hogy a teknősök hogy a püspökbe csinálják, hogy 12 – 15 évesen, sok tízezer kilométerrel a páncéljukban, visszatalálnak szülőhelyükre, hogy immár ők földeljenek el némi tojást.
Hazaúton hirtelen felkiáltott, amitől kis híján anélkül vettem be a kanyart, hogy be kellett volna.
– Apaaaa!!!! Már tudom, hogy hogyan találnak vissza a teknősök a szülőhelyükre!!
– Hogyan, kicsim? – kérdeztem tőle, miután újra egyenesbe kormányoztam szanaszét szaladt idegeimet.
– Hát vezeti őket a gyermeki énjük! – mondta – Csak így sikerülhet!
– Valószínűleg, kicsim. – nyugtáztam a dolgot és azt, hogy “honnan a francból tudsz te ilyen fiatalon ilyeneket bakker?” nem mondtam ki, csak gondoltam rá.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: